Földi Péter - A mester a vörös disznókat is megfestette
Földi P
étert, a Somoskőújfaluban élő és alkotó, egyéni utakat járó, Kossuth-, Munkácsy-, Prima Primissima- és Magyar Művészetért-díjas festőművészt – a Magyar Művészeti Akadémia tagját – Salgótarján díszpolgárává avatták. A realizmus és a szürrealizmus mezsgyéjén haladó, nemzetközi hírű mester képeit a nagy hazai kiállítótermek (Budapest, Szeged, Eger, Miskolc, Esztergom stb.) mellett európai, főleg francia, német és holland városok galériáiban is szívesen fogadják. A művészt most a szülőföld is magához ölelte.
- Hallatlanul boldog vagyok, s nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy Salgótarján díszpolgárává avattak - kezdte Földi Péter. - Bevallom, az elismerés váratlanul ért, s ilyenkor az ember kételkedni kezd, hogy érdemes-e a megtisztelő cím viselésére. Az öröm azonban elnyomja a kételkedést.
- A szürke hétköznapokon is kijut a művész számára az elismerésből?
- A hétköznapok során nem az elismerést hajhászom. Nap mint nap attól a belső kihívástól vezérelve veszek ecsetet a kezembe, hogy a külvilágból érkező benyomásokat képpe formáljam. Alkotás közben számomra sehasem az a mérce, hogy milyen lesz a művem várható társadalmi visszhangja. Sokkal jobban izgat, hogy az egyes képeimre, konkrét személyek miként reagálnak. Az ünnepi pillanatok gyönyörűek, de mégiscsak az a legszebb érzés, ha szemben állok a vászonnal, s jól halad a munka.
- Mit jelent önnek a szülőföld?
- Az égvilágon mindent. Somoskőújfaluban születtem, s ma is itt élenk. Csak az iskoláim és néhány tanulmányút idején voltam távol. Az ismerős környezet nyugalmat, biztonságot áraszt. Annak sem érzem a veszélyét, hogy itt a perifériára szorulnék, vagy provinciálissá válna a világlátásom. Nyugodtan mehetek ki az emberek közé, mert mindenki tudja, hogy én vagyok Földi Jani és Kiss Ica fia. Onnan is ismernek, hogy itt, az iskolában tanítottam. Az, hogy festőművész vagyok, másodlagos. Néha, mikor a tévében látják egy-egy képemet, esetleg megkérdezik, hogy Petikém, festegetsz-e még. De alapvetően nem ebből mérik le az emberségemet. Számomra ez így jó. Szeretem a csendet, a művészeti közélet viszont hangos és durva. Aki a munkám iránt érdeklődik, az itt is megtalál, s a fontos helyekre innen is eljutok. Hála Istennek, a kiállítók itthon és külföldön is szívesen fogadják a képeimet.
- Hogyan, s miért lett festőművész?
- Nagyon érzékeny gyerek voltam, s ennek ellensúlyozására le kellett kötnöm magam valamivel. Egészen kicsi koromtól folyton együtt rajzoltunk a nagymamámmal. A tőle örökölt kézügyességem hihetetlen akarnoksággal párosult. Szinte mániákusan rajzoltam, festettem. A középiskolás éveimben kicsit tévútra sodródtam; egy pesti villamosipari technikumban érettségiztem, s egy évig villanyszerelő voltam az öblösüveggyárban. Felvettek az egri tanárképző főiskola matematika-rajz szakára, s azóta a festészet tölti ki az életemet. A felvételire első mesterem, Somoskői Ödön készített fel, míg Egerben Blaskó János és Seres János keze alatt nevelkedtem. Ez a triumvirátus a szakma mesterfogásai mellett az etikára és a pedagógiára is megtanított. Húsz évig a somosi iskolában tanítottam. Ez azért volt tanulságos időszak, mert a gyerekek rajzaiban a színtiszta, kőkemény igazság jelenik meg. Nyolcadik éve az egri tanárképző főiskolán oktatok. Felnőtt, képzőművészetre termett, mániákus emberek közé csöppentem, akik hiszik, hogy a művészettel alakítani lehet a világ folyásán.
- No, és lehet...?
- Jó lenne. De nem hiszek benne. A gyerekek hitét azonban kár lenne megrendíteni. A kiábrándultságom is talán csak életkori sajátosságból fakad. Akik végigéltük a magunk mögött hagyott éveket, ma már csak abban hiszünk, hogy az ember, amint kezébe vette az ecsetet, többé nem hazudhat. A fiatalok már sikerorientáltabbak. Talán több amerikai filmet láttak, s tudják, hogy az életben mindig győzni kell. Remélem, nekik sikerül.
- Létezik-e művészi hitvallása?
- A nagy művészeknek bizonyára megvan a maguk fennkölt ars poeticája. Itt, Somoson élve viszont csak az lehet az ember hitvallása, hogy minden körülmények között töretlenül dolgozni kell. A belső kényszer állandó munkára sarkall, ám alkotás közben az ember csak a készülő műre gondol. Ha az egymás mellé helyezett képek mégis tudatosság, rendszer látszatát keltik, az örömteli. Az ars poeticát ebben az alkotási folyamatban az jelentheti, ha az egyik kép megszüli a következőt. Ha az első kép nem hazudott, akkor talán a következő sem fog. A szakmával szemben nem szabad tisztességtelenségeket elkövetni, mert azzal a jövőnket tesszük tönkre.
- Miben rejlik ez a tisztességtelenség?
- A régi rendszerben a hatalom ideológiai igényei szabták meg a szabályokat. Ha az ember eleget tett az elvárásoknak, elismert művész válhatott belőle. Aki renitenskedett, azt a szakma suttyomban elismerte, de örülhetett, ha a "tűrt" kategóriában eléldegélt. Manapság az ideológia mellett a pénz hatalma lépett előtérbe, s ennél undorítóbb és kiábrándítóbb kihívás nem létezik a művészetben. Egyszerű lenne a galériák kérésére aranyos kis rózsaszínű képeket festeni, amit a vevő boldogan vesz a hóna alá. Az itt látható 3x2 méteres képeim viszont nem férnek el a hónunk alatt, s a témájuk, tartalmuk sem lopja be magát első látásra a vásárlók szívébe. Számomra a művészet az igazság egyik legfőbb formája. Soha nem fogok hazudni pusztán azért, hogy egy magasabb fórumon behízelegjem magamat.
- A pénz, vagy a politika hatalma jelenti-e a nagyobb veszélyt?
- Azok közé tartozom, aki egyéni motívumrendszerben alkot. Azt tartják rólam: Földi madarat és állatot tud festeni. Jellemző viszont, hogy az állataimmal is bajba keveredtem. Amikor a malac túl pirosra sikeredett, azt mondták: ez a Földi már megint vörös disznókat fest. Pedig - Isten lássa lelkemet - a malac csak azért lett piros, mert láttam, amikor szegénykét gázlánggal megpörzsölték. Ma már zavartalanul festetem a saját világomat. Akad évente egy-két olyan műgyűjtő, aki már ráhangolódott erre a sajátos hangulatvilágra. A megélhetésemet viszont kezdettől a tanításra alapozom. Ha alkalomadtán a festészet is hozott valamit a konyhára, az egy kicsit segített a családnak. Sokszor a tanári keresetemből költöttem festékre. Ma már a festékre valót megkeresem - néha egy kicsivel többet is. Az átütő anyagi siker azonban keveseknek adatik meg.
- Milyen a művészek helyzete ma itt a megyében?
- Manapság mindenki a maga dolgával foglalkozik. Akiket jobban ismerek, azok elszántsággal és hittel dolgoznak. A kapcsolatunk viszont többnyire nem olyan mély, hogy akár csak azt is tudnánk, mi készül a műtermekben. A korábbi pezsgő időszak már aligha tér vissza. Mélyen kötődtem az Iványi Dönci bácsi, Szujó Zoli, Hibó Tamás, Hegedűs Morgan-féle csapathoz. Haláluk hihetetlenül nagy veszteség nemcsak a város, hanem az egész magyar képzőművészeti élet számára. Noha időközben tűntek fel fiatalok, az általuk hagyott űr azóta semmit sem oldódott.
- Hogyan határozná meg az alkotói stílusát?
- A képeim a valóságból táplálkoznak, de később talán egy kicsit meseszerűvé válnak. Hatásuk némiképpen szürrealisztikus, de ez csak afféle népi szürrealizmus, nem olyan látványszerű, mint Dali művészete. Ezek valóságos szituációk, csak egy picit a valós közegéből kiragadva, s olyan képi összefüggésrendszerbe helyezve, ahol egy-egy forma nem csak önmagában, hanem azon túl is jelent valamit. Egy-egy madaram nem csak madárságot, emberséget is hordoz.
- Tervek, célok?
- Szeretnék még jó néhány évig nyugodtan és békében alkotni.Vannak képötleteim, amelyeket azonban az ember nem szeret kibeszélni, mert fél, hogy elveszíti őket. Szép nagy képeket szeretnék festeni, s jó lenne ezekből valamiféle belső elégtételt szerezni.
Balás Róbert (2001. augusztus)
