Gelencsér János - Beavatott művészet a látóknak
Az egyéni stílusú, szürrealisztikus tájképeiről és tipikus emberi alakokat ábrázoló, expresszív hatású grafikáiról (is) ismert pécsi születésű festőről, Gelencsér Jánosról úgy tartják, hogy Salgótarjánba érkezése után érett igazi művésszé. Itt Földi Pétertől kapta a legtöbb segítséget, aki szerint „egyéni hangot ütött meg témaválasztásával és formanyelvével egyaránt.” Képei, rajzai a Pásztói Múzeumban, önálló kiállításán, február végéig láthatók. Művei az interneten: www.festomuvesz.hu/gelencser/
Gelencsér János 1984 óta él Salgótarjánban; 1991-ben került be a Fiatal Képzőművészek Stúdiójába, s 1994-ben a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe. 2002-től a Magyar Grafikusművészek Szövetségének tagja.
- Rendszeresen részt veszek országos és nemzetközi kiállításokon – említi. – Első önálló tárlatom Szentendrén volt, és azóta több helyen is bemutattam festményeimet, grafikáimat. Folyamatosan jelen vagyok a salgótarjáni tavaszi tárlatokon és országos rajzbiennálékon. Az 1999-es tavaszi tárlaton elnyertem a Nógrádi Történeti Múzeum díját. Rajzaim szerepeltek az Élet és Irodalomban. Jelenleg a Pásztói Múzeumban látható kiállításom.
- Hogyan jellemezné munkáit, alkotói stílusát?
- A fizikailag és szellemileg érzékelhető valóság, a környezetem érdekel, bízva abban, hogy a képnek lehet olyan ereje, közlendője, amely a látók számára érzékelhető lehet.
- Kik a látók?
- A kép megfejthetőségéhez a nézőnek is egészséges kíváncsisággal kell rendelkeznie. A befogadást az alkotónak és a nézőnek is akarnia kell, ami nem könnyű. Idő kell, amíg az ember ki tudja fejezni a közlendőjét úgy, hogy azt a befogadó is megfejthesse. Nem is baj az, hogy a festészetem nem tartozik a minden nap elérhető sikerkategóriába. De hiszek abban, hogy a jó kép előbb-utóbb hatni fog.
- Mi a célja az alkotónak?
- A kép alkotása során a felülemelkedés, szakrális értelemben: a boldogság megélése vagy az igazság felismerése. Az önálló, saját lábon álló művészetet követem, és nem a napi fogyasztásra készülő, „alkalmazott” irányzatokat. Ez néha hátrányt is jelent, de sikerül el-eladnom néhány képemet.
- A festmények „alapanyaga” sem mindennapi…
- Faluról beszerzek régi zsákokat. Ezeket a varrás mentén szétszedem, és úgy feszítem fel a vászonra. Még a foltokat is rajta hagyom, s belekomponálom a képbe. Izgalmas olyan anyagra festeni, amelyet valaha egészen más célra használtak. Durva anyagra festek, s ez a durvaság a képeken is megmarad. A festményeim nem konkrét tájképek, hanem sűrítményei a tájnak – a foltos zsákból és a táj élményéből fellobbanó, metaforikus képek –, amelyek esszenciálisan nyújtanak élményt a néző számára.
- Hogyan jut el egy-egy kiállításra?
- Pályázni kell. Például tavaly rendeztek egy kiállítást a macedóniai Vitolában. Az interneten találtam a kiírást, és elküldtem a képemet. Kaptam prospektust, és örömmel láttam, hogy benne van az alkotásom.
- Tervei?
- Életben maradni, a szó fizikai és szellemi értelmében. Alkotói pályázatra készülök, de sajnos nagyon nehéz pályázati támogatásokhoz jutni. Ez egy nagyon sűrű dzsungel, ahol nem tudsz vadakat lőni. Mégsem esek kísértésbe, hogy esetleg „alkalmazott” reklám- és egyéb grafikákat készítsek. Én nem kilincselek a munkáért. De a számítógépes „sorozatgyártás” sem érdekel. A hagyományos eszközök érdekelnek: ceruza, papír, festék, vászon. Sokkal izgalmasabb, mikor a matériájában élem meg a kép alkotását: vászon, festék, ecset. Jó festőnek lenni olyan, mint beavatottnak lenni. Eszembe sem jut, hogy táncoló balerinákat vagy delfineket fessek.
Balás Róbert (2008. január).
