Répás Béla - Íme, egy príma ember!
Csakugyan, eg
y príma ember! – azt hiszem, sok-sokezer SBTC-szurkoló mellett számtalan játékostársa, tanítványa, munkatársa, ismerőse osztja ezt a véleményt Répás Béláról, aki legutóbb a sportemberek között nyerte el a VOSZ megyei szervezete által adományozott Príma-díjat. A korábbi nagyszerű labdarúgó a Stécé legdicsőségesebb időszakában viselte a fekete-fehér szerelést. A legendás Szalay, Répás, Básti középpályás trió „központi” alakja az SBTC színeiben 300 mérkőzésen 26 gólt szerzett, kulcsembere volt az 1971/72-es NB I-es idényben bronzérmes bányászcsapatnak, amelynek színeiben az UEFA Kupában is bemutatkozott, s a válogatott kispadjáig is eljutott. Később szakedzői diplomát szerzett, s tanárként, edzőként pallérozta a tehetségeket.
- Hogyan fogadta a Príma-díjat?
- Nagyon megtisztelő az elismerés. Úgy vélem, a díjjal az egész életpályámat – labdarúgó-, edzői és a tanári pályafutásomat – ismerték el. A díjat adományozó VOSZ mellett sokaknak köszönhetem az elismerést: a szüleim és családom mellett a Stécénél és a Szénbányáknál a játékostársaim, edzőim, vezetőim, a munkatársak, majd a Gagarin iskolában a kollégák, gyerekek, mind hozzásegítettek a díjhoz. Az utóbbi hat évben, hogy még tudtam dolgozni a betegségem ellenére, a családomon kívül sok jó barát segítsége kellett.
- Induljunk egy kis „időutazásra”! Hogyan kezdődött a Stécé iránti életre szóló szerelem?
- Édesapámmal már ötéves koromtól jártam a mérkőzésekre, és ott állt előttem a családi példa is: Gábor bátyám 1958-től a Stécé játékosa volt abban a remek gárdában, amelyik a vidék legjobbja címet is elhódította. 1962-ben lettem a fekete-fehérek igazolt játékosa. Az ifiben Ménich István egyengette az utamat, majd a tartalékcsapatban Szabó „Csoszi” István és Wahlkampf Lajos készített fel az élvonalbeli szereplésre.
- Miként emlékszik az NB I-es bemutatkozására?
- Úgy emlékszem arra a mérkőzésre, mintha ma történt volna! 1966. április 10-én a Csepelt fogadtuk idehaza. Akkoriban a Stécénél Mészáros József keze alatt új csapat épült, és abban az évben nem is villogtunk. Ez a találkozó is gól nélküli döntetlenre végződött. Szerencsére a vezetők kitartottak mellettünk, és néhány év múlva ez a gárda érte el a Stécé eddigi legnagyobb sikereit.
- A csikócsapat a kupában már az 1967-es kiírásban is nagyszerűen menetelt…
- A legjobb nyolc között a fénykorát élő Vasas látogatott Salgótarjánba. Óriási élmény volt az a találkozó! Életem legfontosabb góljának tartom azt a találatot, amikor Kenderesi keze alatt becsorgott az a jó kemény passz, amely az 1:0-ás győzelmünket jelentette. A döntőbe jutásért az Újpestet fogadtuk. Nagy csatában 2:2-re álltunk, amikor Szentmihályi kirúgása Németh Miki hátát találta el, és onnan pattant be a labda a hálóba. Ezzel a góllal nyertünk 3:2-re! A kupadöntőt 1967. november 7-én rendezték meg a Népstadionban, ahol sajnos a Győri ETO csapatától egy tizenegyesgóllal 1:0 arányú vereséget szenvedtünk.
- A címeres mezt is hamar magára ölthette…
- Ma is szívesen gondolok vissza arra, hogy az utánpótlás-válogatottban 1968-tól 1971-ig szinte állandóan játszottam. Így a pályán olyan klasszisokkal kerültem szembe, mint a jugoszláv Branko Oblak vagy a lengyel Wlodzimierz Lubanski...
- A Stécé is mutogatni kezdte oroszlánkörmeit…
- A csapatnál a Marosvári Béla által megkezdett módszeres munkát a Moór Ede, Szabó Géza kettős folytatta. A gárda egyre jobban összekovácsolódott. Az 1970/71-es idényben a hetedik helyen végezve a vidék legjobb csapata lettünk. Érdekesség, hogy a pályán elért eredmények alapján az ötödik helyen végeztünk volna, ám a kiírás értelmében az 1970 tavaszán lejátszott egyidényes bajnokság helyezései alapján „jutalompontokat” kaptak a csapatok, és mi az előző évi szerény produkciónk miatt mindössze két pontot hoztunk magunkkal. A „vidékbajnoki” cím azonban kárpótolt bennünket.
- Moór Ede keze alatt élcsapattá vált a Stécé. Mi volt a mester titka?
- Moór Ede nagyszerű munkát végzett a csapattal. A sokat emlegetett középpályás sorunkat is a mester illesztette össze. Korábban ugyanis más posztokon szerepeltünk, én például beállóst, illetve balfedezetet játszottam, de volt, hogy csatárként számítottak rám. Az idő azt igazolta, hogy a középpálya volt számomra az ideális hely. Ede bácsi a többieknek is mesterien találta meg a posztját, s elhitette velünk, hogy sokkal többre vagyunk képesek annál, amit addig akár egyénileg, akár csapatként nyújtottunk. Ez volt a sikerek titka.
- Répás Béla a nagyválogatott keretébe is bekerült…
- A kispadon ültem 1971 áprilisában, amikor Bécsben Bene Feri két góljával 2-0-ra legyőztük Ausztriát. Pedig a mérkőzés előtti napon még arra is esélyem volt, hogy kezdő leszek az osztrákok ellen. Ez azonban számomra is hihetetlennek tűnt, annyi jó labdarúgó szerepelt a magyar élcsapatokban. Jó lett volna pályára lépni a nemzeti együttesben, de az is nagy szó volt, hogy Albert, Bene, Kocsis, Fazekas és a többi nemzetközi klasszis között számítottak rám a keretben.
- A következő idényben minden idők legjobb SBTC-szereplésének örvendezhetett a közönség. A bajnoki bronzérem és az UEFA Kupa-szereplés annyi év után is emlékezetes. Mi volt a sikerek titka?
- Az 1971/72-es idény nemcsak nekem, hanem az SBTC-nek is a csúcsot jelentette. Nagyon jó csapatunk volt, s noha a gárdából általában a Szalay, Répás, Básti középpályás triót emelték ki, az egész együttest kiváló labdarúgók alkották. A csapat tökéletesen eggyé kovácsolódott, s elhittük, hogy a neves fővárosi csapatok közé, az élbolyba is bekerülhetünk. Baráti légkör uralkodott pályán és pályán kívül, amely mind a mai napig megmaradt.
- Melyik volt a legemlékezetesebb mérkőzése?
- Ha választanom kell az SBTC-ben és az utánpótlás-válogatottban lejátszott csaták közül, akkor azt a mérkőzést emelném ki, amikor 1972 tavaszán itthon 15 ezer néző előtt 3-1-re legyőztük a Bp. Honvédot. A találkozó irama, színvonala, hangulata, a gólok szépsége alapján ez volt a legnagyszerűbb meccsünk.
- A bronzérem után nagy volt a hajcihő, ünneplés?
- Nem volt olyan nagy a hajcihő. Érdekes, de nem is játszadoztunk ilyen gondolatokkal. Akkori még más világ volt... Engem boldoggá tett, ha az utcán az emberek megállítottak, és gratuláltak a győzelmünkhöz. Abban az idényben, amikor harmadikak lettünk, az egész évben száz-száztízezer forintot kerestünk. A játékos mivoltunk révén inkább sok-sok kedves figyelmességhez, apró előnyhöz jutottunk. Például, ha vásárolni mentünk, az üzletben mindenből a legjobbat kaptuk, vagy a napi ügyek intézése egy picivel könnyebben ment, mint másoknak. A labdarúgás révén nagyon sok olyan ismerősre, barátra tettünk szert, akikkel a bensőséges kapcsolatunk évtizedek után is változatlanul megmaradt. A futballból annyit tudtunk elérni, hogy egész élvonalbeli pályafutásunk során összegyűjtsünk egy lakásra és egy autóra valót.
- Egyszeri és megismételhetetlen siker volt az SBTC UEFA Kupa-szereplése…
- Nagy élmény volt bemutatkozni a nemzetközi kupaporondon, de… Az AEK Athén, bár argentin profikat is felvonultatott, nem volt jobb csapat a miénknél. Athénban talán a rengeteg néző, a hatalmas hangorkán, a görögtüzek hatására egy kicsit megijedtünk. Ez lehetett az oka, hogy pontrúgásból és szögletből elkerülhető gólokat kaptunk. De az athéni 1-3 végső soron nem is volt rossz eredmény. Ha egy kicsivel rutinosabbak vagyunk, itthon továbbjutottunk volna. Ha már az első félidőben értékesítjük egyik helyzetünket, talán feldobta volna annyira a csapatot, hogy szünet után kiharcoljuk a továbbjutást. Sajnos hiányzott a csapatból a nemzetközi rutin, ezért nem tudtuk 1-0-s vezetésünk után belőni a továbbjutást jelentő találatot, sőt a végén a görögök kiegyenlítettek. Nagy lehetőséget szalasztottunk el; tovább kellett volna jutnunk, és jött volna a Liverpool…
- Élete legszebb gólja…?
- Az új Fradi-pályán egyszer 5-3-ra veszítettünk, de nekem Bálint Laciék gyűrűjében sikerült egy szép csel után úgy kilőnöm a felső sarkot, hogy Géczi meg sem tudott mozdulni.
- Kik voltak a legnehezebb ellenfelei?
- A legtöbb fejtörést Kocsis Lajos, Varga Zoltán és Albert Flórián őrzése okozta. Ha akkoriban lehetőség nyílik külföldön profiskodni, mind a hárman eljuthattak volna Franz Beckenbauer vagy Johan Cruyff klasszisáig.
- A visszavonulása után edzőskodni kezdett.
- Mind a mai napig élő kapcsolatom van a labdarúgással, nem is tudnám másképp elképzelni az életem. Szakedző vagyok. Edzősködtem a Nagybátony, az SBTC, a Síküveggyár és a Mátranovák felnőttcsapatánál, majd az utánpótlásnevelésben találtam meg a legszebb feladatot, és emellett a Gagarin Általános Iskolában testnevelő tanárként dolgoztam.
- Ne szaladjunk előre! Edzőként rengeteg tehetséges fiatal játékost indított útjára. Kiket emelne ki leginkább?
- A Salgó Öblös-Faipari SC-nél végzett munkám során kiemelkedően tehetséges volt az 1987-88-as korosztály, amelynek tagjai közül az élvonalig jutó Kerényi Gábor (Diósgyőr), Tolnai Tamás (Újpest) és Simon Attila (Szombathely) mellett még több olyan fiatal játékosom volt, akik a Ferencváros, az Újpest és a Videoton korosztályos csapataiban is nagyszerűen helytálltak. Bízom abban, hogy még mindannyian a tehetségüknek megfelelő helyre juthatnak.
- Jól tudom, hogy jelenleg is edzősködik?
- A Gagarin iskolában heti két alkalommal foglalkozom alsó tagozatosokkal, mindkét csoportban 25-30 srác tanulja a labdarúgás alapjait, és az őszi-tavaszi diákolimpiai versenyekre is elviszem a gyerekeket.
- Milyen kapcsolata van még a sporttal?
- A televízió jóvoltából rengeteg jobbnál jobb csapatok mérkőzéseit láthatom. Emellett élem a nyugodt nyugdíjas életet. Jut idő sétára, egy színházra, ebből áll össze a napi programom.
Balás Róbert (2008. március)
